Picur története

Picur hat hetes volt, amikor beköltözött hozzánk. A velencei tó mellett született fekete és fehér tesóival, ő volt az egyetlen zsemleszínű, a család kedvence, Zsöminek szólították.

Telefonon választottam őt, amikor a gazdik kérdezték, hogy na mi van már- megszülettek a kiskutyák, meddig vigyázzunk a tiédre? Csak csodálkoztam, nem hittem, hogy komolyan veszik kósza megjegyzésem amit majdnem két hónappal korábban náluk a vacsoránál csak úgy elsuttogtam.

Történt ugyanis, hogy foxi keverék kutyájuk, - akit az utcáról fogadtak be -, hatalmas pocakkal jött ment a kertben és le nem vette tekintetét a családfőről, a leghálásabb ebként varázslatosan viselkedett. - Jó kutya lehet, jegyeztem meg félig hangosan,- azt mondták soha nem volt még jobb nála. Aztán az asztalnál a lábamra feküdt, csendben nekem dőlt és szuszogott. Na akkor mondtam, hogy - szerintem ő akar nekem adni egy kiskutyát.

Amikor rámcsörögtek, hogy vihetem a kölyköt a meglepetéstől le kellett ülnöm. Mikor születtek és milyenek és van köztük zsemleszínű? Kérdeztem szinte dadogva. Hát egy van, de az lány, válaszolták kicsit félve. Nem baj, az az enyém!

És másodpercek alatt boldog kutyás lettem, aki mindig is szerettem volna lenni. Azért egy képet kértem róla mms-ben, biztos ami biztos, hogy elkezdhessem vele így az ismerkedést, mert csak egy hét múlva tudtunk érte menni.

Zokogva hívtam fel a tulajdonosokat a fotó láttán, ők aggódva kérdezték, hogy mit történt ilyen hirtelen, én meg a könnyeimet nyelve könyörögtem nekik, hogy nehogy odaadják másnak ezt a kiskutyát, mert pontosan olyan, mint a mi tizenöt évet élt Golyókánk volt kiskorában.

A döbbenetes hasonlóság hihetetlenül felkavart. Amikor Budapestre költöztem a tévézés miatt, Golyó a szüleimmel maradt Bonyhádon. Rendes, házőrző keverék kan volt, aki csak az udvarlási időszakokban tűnt el napokra. Amikor már szinte temettük, csatakosan, megtépázva, sokszor véresen hazavonszolta magát és egy-két hét alatt felépült.

Amikor hétvégente hazamentem majd szétesett örömében végigszagolta minden csomagom, a rajtam lévő ruhákat és el nem mozdult a sarkamból. A legboldogabb akkor volt, ha ilyenkor kimentünk a telkünkre és ott együtt rohanhattunk a diófákig fel a dombra és vissza. De, ha még a tóig is elsétáltunk, az már a mennyországot jelentette.

Golyóka minden igyekezetével jól akart viselkedni, ha az utcán mentünk csak csendben mormogtam, hogy - Okosan a fal mellett!- és ő szinte ledörzsölte vastag rókaszínű bundájával a sokéves koszt. De, nem hozhattam magammal az albérletekbe, füstbe, zajba, autórengetegbe. Otthon, szabadon a hatalmas udvarban, jó helye volt, a szomszédokat is „őrizte”, csak a postásokat és a bicikliseket nem szívelte.

Picur is fékezhetetlenül tombol, ha postást lát, és egyik napról a másikra egyszer csak a kerékpárosokra is haragudni kezdett. Időbe telt, míg megtudtam, hogy amikor apunál volt hétvégére rádőlt egy bicaj, ez nem csak megijesztette, de valószínűleg fájt is neki rendesen. Golyó lábán annak idején gyerekek bicajozták át, egyik kutya sem felejti a szörnyű élményt.

Zsömi, a maroknyi kiskutya az ölemben végigremegte a Velencétől Budapestig tartó utat. A párom beugrott egy állatboltba és kisebb vagyont elköltve még kék színű kis nyakörvet is hozott, bár az eladók pirosat akartak adni, lánykutyusról lévén szó. Mire hazaértünk már majdnem hallgatott a Picur névre. Igen, nem erőltettük meg magunkat nagyon a névadással, ez annyira kézenfekő volt , hogy nem is agyaltunk máson. Később kismillió becenevet kapott, fedőneve pedig Veszély.

A konyhában kezdett el első este ugatni és azóta is beszélget velünk, illetve a környék összes lakójával. Csak egy kérdésünk volt amikor elhoztuk, -mennyire ugatós az anyukája? Hangját sem hallani , ne aggódjunk- nyugtattak minket.

Ezek szerint az apjára ütött . A szénfekete, vastag bundájú bichon havanese kan valahogyan elcsábította a nála jóval nagyobb termetű foxikeverék lányt és ennek a szerelemnek a gyümölcse Barabás Picur.

2006 novemberétől él velünk, szoktuk mondani, hogy ez idő alatt annyi minden történt vele, olyan sok helyen járt velünk, annyi barátot gyűjtött, hogy egy gyereknek is sok lenne. Mi pedig sokezer fotót készítettünk a kalandjairól, erre a cikkre készülve döbbentünk rá, hogy mennyit!

Nyolc hetesen a Battonyai SOS Gyerekfaluban volt, az ország másik részén, autóval.

Ötven gyerek szerette volna simogatni, dögönyözni ő pedig hősiesen ismerkedett az új világgal.

Egy hétre rá a házunk előtt elütötte egy autó. Majdnem megszakadt a szívem. Porszívóztam, félt a hangtól, ezért másik gazdijával kiment autót szerelni. Elég volt fél másodperc hogy ott feküdjön kiterülve.

Már másodszor sírtam miatta úgy, mint még soha. Dühös voltam magunkra, megőrültem a tehetetlenségtől, és sajnáltam hogy szenved. Az aprócska vidám szőrcsomóból most két hatalmas szomorú gombszem nézett rám könyörögve.

Az állatorvos fékezve az indulatait, ugyanazt kérdezte tőlünk, mint amit én magunktól: Még egy ilyen kicsi állatra sem tudnak vigyázni?! Ha túléli a sokkot, akkor huszonnégy óra múlva megműtik. Döntsük el, hogy addig hol legyen.

Hazavittük, nem mozdultunk mellőle . Az operáció sikerült .

Sokáig rettegett az autóktól. De, ha magunkkal akartuk vinni, márpedig akartuk, és neki is a gazdikkal a legjobb, be kellett szállnia mögénk. Jó egy évig szinte minden úton hányt.

Négy hónapos volt amikor elkezdtük vele a sulit. Azt mondták ilyen fiatal kutyával még nem szoktak foglalkozni, de maradjunk, dolgozzunk. Az agility pályát imádta. A többi kutyától nem félt, éles kis fogaival füleket lukasztott.

Volt hogy a János hegyen keresztül tíz kilométert gyalogolva, reggel 9-re ott voltunk, végig csináltuk az órát, játszottunk, aztán Náncsi néninél kénytelenek voltunk buszra ülni. Másnap reggelig aludt.

Vigyázni kellett rá, hogy ne hancúrozza, fussa holtfáradtra magát. Egyszerűen képtelen volt leállni. A gyermekvasúton is utaztunk később, aztán vonatozott a Szalajka völgyében, meg Budapesttől Balatonig.

Ha jól belegondolunk csak repülőn nem ült még. Lovon, motoron, szekéren, csónakon, vitorláson igen.

Az autópályán remegve gubbaszt, egyébként jól bírja az autózást.

Van kedvenc titkos ösvényünk is, de sok párhuzamos utat is merünk az Erzsébet kilátó felé. A Normafánál szinte minden nap megyünk egy órát , már nem kergeti meg a síelőket, sőt ha hétvégén nagyon nagy a tömeg szeret inkább pórázon lenni. Minden vakondtúrást leellenőriz, rendes kotorék eb módjára, ás, fúr, kapar, keres. Fogott már egeret, békát, siklót, vakondot egy madárkát, talált sünt, és rókát. Csillebércnél az orra előtt ment át az úton egy vaddisznó, bennünk meghűlt a vér, ő meg hirtelen azt sem tudta mitévő legyen. Megúsztuk.

A macskák a gyengéi.

Bár a barátainknál még aludt is egy fotelben a két cicával és egymás mellett ettek, senki sincs biztonságban aki nyávog. A Frakk a macskák réme című rajzfilm Oscar díjat érdemelne, olyan kitűnően mutatja meg, hogyan civódnak, incselkednek, szekírozzák egymást kutyák és macskák. Picur még fára is mászik, ha nem sikerül órákig nem adja fel.

Először egy kis halastóba ugrott hasast, hogy kimentse a tavirózsákat. A patakokból a kavicsokat akarja felhozni, a Balcsiból pedig a botokat, leveleket és a kedvenc mini pufferjét akarja minél gyorsabban a szárazföldre vinni.

A kutyák is csak akkor szeretik meg a vizet és úsznak benne szívesen, ha időt adunk nekik, hogy a teljes bizalom és biztonságérzet kialakuljon bennük. Golyókát például egészen egyszerűen poénból belevágták a tóba, nem számított rá, soha többé nem adta meg a lehetőséget senkinek, hogy ezt megismételje és magától még egy tócsába se lépett bele.

Picurnak vegyes élményei vannak, egyszer át akart ugrani a mellettünk horgonyzó vitorlásra, de megcsúszott és a két hajó közé esett. Ruhástul ugrottam utána, tudtam, hogy minden kutya jól úszik, de féltettem, hogy a két hatalmas hajótest között, megtalálja-e a menekülő utat. Persze a többiek jót nevettek rajtunk és már címlapon látták, hogy az RTL KLUB műsorvezetője hős életmentő.

Nem hittem, hogy megtörténhet ilyesmi velem, de a kutya miatt kiabáltam életemben először gyerekekkel.

A füredi kikötőben verseny után jöttünk-mentünk. Észrevettem, hogy a stégen ugráló kamasz csapat felfigyelt Picurra és rossz érzésem volt.
-Pic mindenhol jól elvan gyerekekkel, a kisebbeket inkább nagy ívben kerüli, és egyáltalán minden kockázatos helyzetet próbál okosan elkerülni. Számára ugyanolyan kiszámíthatatlan a visítozó srácok viselkedése, mintha mi egy falka kutyával találkoznánk. Egyébként lelkesen fogócskázik, labdázik, végrehajt feladatokat, ül, fekszik, marad, idehoz játékot, szlalomozik a lábunk között. Figyel és szívesen falkatag mindenhol.

Bátor és határozott, kiegyensúlyozott kutya, de ennyi év alatt már megtanulta, hogy vannak nála sokkal nagyobb kutyák. Hatalmas mancsokkal és állkapoccsal. Vackor rendkívül fürge, a kanyartechnikája lenyűgöző, hatalmasakat ugrik és keskeny ágakon, falakon egyensúlyozgat, mint egy macska.-

Többször is elmentünk a hancúrozó, pancsoló kamaszok mellett, és láttam Picurt, hogy menne is játszani velük, de inkább óvatosan kellő távolságban marad. Amikor aztán a párommal, ugye a másik gazdival úgy tíz méterre lemaradva mögötte sétáltunk, ő talán nyugodtan, hogy ott vagyunk nem messze közelebb bátorkodott a srácokhoz. Éppen mondtam Lacinak, hogy azok a gyerekek képesek és bedobják a vízbe. És már rohantam is, mert láttam ahogy ez a kis nyolc kilós állat száll a levegőben. Ordítva ugrottam a stégre, hogy ha felbukkan lássam merre tud kikapaszkodni. Nagyon dühös voltam, tényleg kiabálva kérdeztem a döbbenten álló srácoktól, hogy MIÉRT???? Persze egyikük sem mozdult volna, hogy a küszködő kiskutyának segítsen kijönni. Hiszen ott egyszerűen semmi nincs amiről elrugaszkodhatna, vagy amit fogával, karmaival megragadhatna. Ahogy húztam kifelé, folyamatosan kiabáltam. Miért kellett őt bedobni? Amikor lehet vele játszani, meg lehet simogatni, még talán be is úszna veletek, ha bízhatna bennetek. Akkor is bedobtátok volna, ha egy nagy termetű rottweiler lenne. Ez olyan mintha egy erre sétáló ártatlan kis hároméves hajítottak volna a vízbe. Sokkal jobb fejeknek tűntök annál, mint amit most csináltatok. Aztán fogtam az ázott, remegő kutyát és elmentem. A párom csak állt némán és utána adott egy puszit. Azt mondta: „Én még ilyennek soha nem láttalak. Igazad volt. Nem beszéltél velük csúnyán, de nagyon határozott voltál."

Én meg persze lelkiismeret furdalást éreztem, hogy egy kutya miatt ilyen ricsajt csináltam és kívülről biztos úgy tűnhet, hogy tényleg én vagyok a lökött kutyás nő, akinek nincs is más dolga csak az ölebének fenekét törölgetni.

Később hallom, hogy a srácok egymásnak mesélik a történteket, vihogva és karikírozva, odamentem hozzájuk. És normálisan beszélgettünk. A végén már a füvön kergetőztek Picurral és az volt a király, aki oda tudja hívni magához és akinek így szót fogad .

Ez a történet eszembe juttatta anyu egyik tanítványát a kézműves iskolából. Anyu gyakran magával vitte a tanműhelybe Golyó fiát Dömötört, aki ott többnyire szunyókált az asztal alatt Az egyik fiú meg nem halasztott el egyetlen pillanatot sem, hogy piszkálja, belerúgjon. Amikor anyu megbizonyosodott róla, hogy nem véletlen amit lát, megkérdezte a diákot, hogy miért nem simogatja meg inkább a kutyát. A fiú visszakérdezett: "Miért azt is lehet?"

És attól a naptól ha a gyereknek nem is volt tízóraija, a kutyának mindig vitt egy kis kaját és simogatást.

Még valami. Amíg mi nem megyünk oda egymáshoz, meg egymás gyerekéhez szó nélkül, hogy megsimogassuk, megdögönyözzük, addig azt hisszük , hogy egy kutyával ezt minden további nélkül megtehetjük. De miért van ez így? Miért nem kérdezzük meg, hogy szabad megsimogatni, miért nem várjuk meg, hogy a kutya is akarjon ismerkedni, közeledni.

Miért nem tudjuk, hogy a rókák és kishercegek mi vagyunk? Idő kell a barátsághoz, sok-sok csendes szemlélődés, (meg)figyelés.

Mindig szerettem volna kutyát. Kisgyerekként kutyás képeslapokat gyűjtöttem, kutyás poszterekkel volt tele a szobánk és nem hittem el, hogy ha majd felnőtt leszek nem ezekkel akarom majd díszíteni a falakat. Sokáig a szomszédokra hivatkozva nem jöhetett hozzánk eb, aztán megmentettünk egy mérgezett macskát a húgommal, és utána anyu hazaállított egy tacskóval. Vakarcska fia volt Golyó, unokája Döme. Róluk is lenne egy regényre való történetem.

Még valami: Picurnak nagyon sok kutya és ember ismerőse, barátja van. Féltékeny, ha kisgyerekekkel játszom, figyelnem kell minden pillanatban, de a gyerekek szüleinek is mondom, (akinek nincs kutyás tapasztalata)hogy mit ne engedjenek, finoman mikor tegyék arrébb a gyereket és szóljanak a kutyára.
És köszönöm azoknak a barátnőimnek, (akiknek korábban minden bajuk volt, ha kutyát láttak!), hogy Picurt beengedik a házukba, a foteljukba, az ölükbe, hogy beszélnek hozzá, etetik és hogy hagyták megszelídíteni magukat.