Délben szokásos erdőjáró utunkra indultunk, mert , ha megvan a napi kilométer mennyiségünk, akkor mindannyian kevesebbet ugatunk.
Évi a tévében, Hugo is, Picur meg általában otthon - ( ugyanis többnyire mély álomban őrzi a házat és várja haza a falka másik felét..)
Hótaposó túránk azzal kezdődött, hogy még az utcában megörült egy hölgy a tévésztárnak- merthogy Hugo annyira jó fej a tévében...Hihetetlen , hogy azonnal felismerik , ma munkába menet a benzinkúton a kasszás csaj is reklamált, hogy miért hagytam kint a tévés kutyust az autóban.. (Lassan ideje lesz, hogy az autogramosztás általa bevált módján változtat:) )
A rétesesnél aztán találtunk egy klassz zsákmányt, a kék pöttyös labdával legalább tíz percet fociztunk a puha hóban. Aztán bevetettük magunkat az erdőbe, és a bükkös ösvényen kötöttünk ki. Valahogy mindannyiunkat arra vitt a szimatunk.
A hegyoldalban ragyogó napsütésben és vakító hóban néztünk le a fekete városra. Az erdő mélyén pedig Hugo-rettentő, furcsa hangokra lettünk figyelmesek. Az égig érő bükkfák a szélben összeverik ágaikat, mintha hatalmas agancsú szarvasok harcolnának egymással. A kongó csattanások a hóval fedett erdőben, -ahová csak a nap sugarai képesek akadály nélkül bekúszni- , félelmetes rianásoknak, roppant óriások ijesztő fenyegetéseinek tűnnek. Hugo többször dermedten leült, vagy megállt és fülelt, keresve a tekintetemet. Nyüszögött is , hogy mondjak már legyek szíves valami nagyon biztatót, de azonnyomban!!
Luca napján a fehér erdő elvarázsolt bennünket, önfeledten hancúrozva indultunk hazafelé amikor a karácsonyi gömbök is ránk nevettek. ----A János-hegyi bükkösben, az örökerdőben hirtelen örök budainak kezdtem érezni magam:) Az ősz után a télbe is beleszerettem:))))
